Isztambul- 1001 átverés meséi

Ugyan a bejegyzés tavaly íródott, és még távolabb van a nyár, úgy éreztem, most kell Törökország ellen kampányolnom, hátha valakinél még nem késő. Visszaolvasva érződik rajta eléggé a negatív hangnem , de most is mindent így gondolok, sajnálom ha valakit megbántok ezzel. Akinek tetszett Isztambul,  és jól érezte magát, az szerencsés, tényleg mesés történelmi emlékekkel büszkélkedhet a város, de nekünk borzasztó csalódás volt. Már tavaly érezhető volt a menekült helyzet, ami idén csak fokozódott, ezért Isztambul szerintem kifejezetten nem biztonságos város napjainkban. 

Mint mostanában a legtöbb utazást, a Törökországi nyaralásunkat is magunknak szervezük meg. 5 napot töltöttünk Isztambulban, és aztán repültünk le Bodrumba 9 napra. Isztambulig a Turkish Airlines-al mentünk, Isztambul-Bodrum távnál egy helyi légitársaságot választottunk, mert az ment legkésőbbi időpontban, és szerettük volna, ha egész napunkat Isztambulban tudjuk tölteni. Kár, hogy így döntöttünk. Már otthon probléma adódott, hogy a belföldi járatra csak 15kg-t vihettük, amit még otthon szerettünk volna upgradelni, hát hiába. Írtam a légitársaságnak, mire azt a választ kaptam, hogy telefonon, a Customer Service-en keresztül megtehetem, de mikor próbáltam, vagy nem vették fel a telefont, vagy aki felvette, csak törökül beszélt, és rám tette a telefont. Az emailjeimre természetesen többet nem válaszoltak. Már itt nem tetszett az emberek hozzáállása és mentalitása.
Megérkeztünk Isztambulba, ahol a reptérre rendeltünk transzfert a hotelon keresztül. Már az első 10 percben feltűnt, hogy az emberek nem köszönnek, angolul aligha értenek, aki meg megérti, nem nagyon veszi a fáradtságot, hogy válaszoljon. Kifizettük a transzfer árát a sofőrnek, begurultunk a bőröndjeinkkel a hotelba, ahol rögtön kiderült, hogy nekik kellett volna fizetni, de szerencsére nem akarták még egyszer elkérni a pénzt, úgyhogy a sofőr hiába húzott le minket, a hotel leveri rajta. 1-0 nekünk. Első este császkáltunk kicsit a környéken, elmentünk vacsorázni, majd egy kedves helyi gyorsan tájékoztatott, hogy este 10 után nem biztonságos az utcán tartózkodni, mert tele van szír, libanoni és egyéb menekültekkel, akik kéregetnek, és elég agresszívek.
Mint megtudtuk, most van a Ramadán ünnepük, amikor egész nap nem esznek, csak éjszaka. A hotel, ahol laktunk sajnálatos módon népszerű volt a helyi lakosok körében, ezért az első két éjszaka nem tudtunk aludni, mert éjfélkor beindult a buli a szomszéd szobában, ment az ordítozás, éneklés, és a jókedv kitartott egészen hajnali 5-ig. A papírvékony falak nem segítettek sokat a helyzetünkön, és habár a hotel 4 csillagos volt, a reggeli is alátámasztja a véleményem, hogy arab országba és  Ázsiába ha teheti az ember, csak nemzetközi hotelláncnál foglaljon, különben nem azt a színvonalat kapja, amit az adott csillagtól elvár. Isztambul kiegyenlített, 1-1.
Első nap borús-esős idő volt, így a turisták nem özönlöttek ki az utcára kora reggel; ezért sorban állás nélkül meg tudtuk nézni a legfőbb látnivalókat. Mindenhol olvastuk, hogy érdemes a neten jegyet vásárolni, de nekünk egy hónap alatt sem sikerült, egyik oldal sem működött. Odamentünk reggel háromnegyed 9-re a Aya Sofia Múzeumhoz (Hagia Sophia ), és 5 perc alatt bejutottunk. Monumentális és szép, de többet vártam tőle.  Közvetlen mellette, a villamossínek túloldalán van a Bazilika Ciszterna ( Yerebatan Sarnic), melyet Elsüllyedt Palotának is neveznek. A föld alatti csarnok a város egykori víztározó rendszerének része.  Amennyiben rövid sor áll, érdemes megtekinteni a félhomályba burkolódzó oszlopokat, körbe sétálni a vízi folyosókon; ez a palota Isztambul egyik legkülönösebb nevezetessége. 
A Kék Mecset csak délután 14:30 után áll nyitva a látogatók számára, úgyhogy maradt idő megnézni nyitás előtt még a Topkapi Palotát is. A palota kertjében található kávézóból gyönyörű kilátás nyílik a Bosphorusra. Az ára nem olcsó, (3 süteményért és 2 kávéért kb. 9000ft-ot fizettünk) de ha egész nap nézelődik az ember, érdemes itt leülni fél órára.
A Kék Mecsethez érdemes 14 órára odamenni, mert különben több órás sorban állásra számíthat a látogató. Bejárat után a kertet és a mecset belső udvarát átszelve jutunk el az ajtóhoz, ahol beengedik fél háromkor a turistákat. Kendőt nem kell vinni, és az öltözékünket sem kell mecsethez illőre igazítani, mert mindent adnak, ingyen. Zacskó a bejáratnál található, amibe ha beletesszük a lábbelinket, bevihetjük magunkkal a mecsetbe.
Hamár az öltözéknél tartunk, akármennyire szolid, európai ruhát viseltem, megrovó tekintetek kereszttüzébe kerültem állandóan. Számukra csak a földig érő szoknya, hosszú ujjú felső, fedett fej az elfogadott. Tiszteletben tartom a vallásukat, nem vettem fel dekoltált felsőt, mini szoknyát, de csak azért mert őket zavarja a csupasz női kar vagy a kiengedett haj látványa, nem fogok felgyulladni a 30 fokban Burkában. Nem csak a nők, a férfiak is úgy néztek, mintha valami fő bűnt követnék el azzal, hogy nyárias öltözékben vagyok, olyan álszentek, közben legalább a fele megerőszakolna egy sikátorban. Never ever.
A Kék Mecseten kívül még két mecsetet láttunk, mindkettő nagyon szép, érdemes időt szánni rá. Egyik a Szulejmán mecset, a másik a Fatih Camii Mecset. Abban az esetben, ha reggel megy az ember, még nincs elkerítve, és a közepére is be lehet sétálni. Itt is adnak ruhát, ám vigyázni kell ,mert a takarító előszeretettel kér érte pénzt-noha nem kéne, és a gyanútlan turista ki is fizeti. Ahogy mi is.
Instanbul megszerezte a vezetést, 2-1.
Első nap maradt időnk a Nagy Bazárra is. Az emberek erőszakosak, a hely zsúfolt, és minden felül van árazva a turistáknak. Az instagramon a magukat gazdagnak láttatni akaró lányok viszont potom 80.000 -150.000 ft-ért beszerezhetik bármelyik designer táska pontos másolatát. Gyönyörű az összes, a varrás mindenhol egyezik az eredetivel, címke, kódszám, porzsák, doboz és még eredeti bolti zacskó egyenesen Kínából is jár az álom darabhoz, így otthon egy-két hét elteltével mindegyik vígan mondhatja, hogy „igen eredeti, külföldről kaptam a szüleimtől”.  Egyszer érdemes megnézni, de aki nem designer replikára hajt, hanem a bazár élményt keresi, annak inkább ajánlom az egyiptomi bazárt, vagy más néven a Fűszer piacot ( Misir Carsisi). Itt édességet, fűszereket, textileket, szappanokat és ékszereket lehet vásárolni.  Másnap reggel a Dolmabahce palotába mentünk, fél10kor még nem volt sor. A palotát csak idegenvezetővel lehet megtekinteni, aki az ígért 45perc helyett 20 perc alatt körbe rángat a palotán, lemaradni nézelődni nincs nagyon idő, egy átfogó képet kap az ember maximum. Idegenvezetésért nem kell külön fizetni, de én inkább amolyan kísérőnek nevezném, mivel a miénk alig beszélt angolul, nem mondott semmi érdekes vagy hasznos információt a helyről, és már akkor elkezdte a félig megtanult monológját, mikor a csoport nagyrésze még a másik szobában volt lemaradva. A palota kertjében található egy kávézó is, ahol a kiszolgálás pocsék, a kávé minősége úgyszintén, de a kilátás nagyszerű.
A palota után felmentünk taxival a közeli Galata toronyba. Kb fél órás várakozás után, feljutottunk a tetőre, ahol 360 fokban látod Isztambult. A tömeg óriási, az emberek egymást gyömöszölve próbálnak tovább jutni, de mivel nincs kötelező haladási irány, a 70cm széles folyosón ez kicsit nehézkes.

Taxi. Mindig legyen nálunk török líra legalább a taxira, mert lehet fizetni Euróval és dollárral is, de az Eurónak náluk ugyan olyan, vagy még rosszabb az árfolyama, mint a török lírának. Mi egyszer megjártuk, mondtuk, hogy csak Euro van nálunk, ezért nem indított taxi órát. Mindig kell hogy indítson, erre érdemes odafigyelni. Az út végén- ami körülbelül 3km vagy még annyi sem volt- találomra mondott egy összeget a cseppet agresszív sofőrünk: 50Euró. Amit azzal magyarázott, hogy az neki 30 lírának felel meg.  Csak a matek kedvéért, 30 líra az kb. 3000ft, míg 50 Euró az 16000ft nagyjából. Ordítozás és veszekedés után 15 Eurot otthagyva kimenekültünk az autóból, örültünk, hogy ennyivel megúsztuk. 3-1-re elhúzott Törökország.
Ezután a kaland után, inkább a büdös tömegközlekedést választottuk, ott csak ara kell figyelni, hogy Érme vásárlásakor a kéregető gyerekek ne raboljanak ki. (4 líra egy érme, ami náluk vonaljegynek felel meg). Ők ugyanis ott tomulnak a legtöbb automatánál, félrelökik a kezdet, és össze vissza nyomogatják a gépezetet, hogy a visszadobott pénzeket megkaparintsák maguknak.
 
Teljes napos programnak  maradt a Bosphorus hajókázás. Itt is akadt átverés bőven.  Több hajótársaság kínál Bosphorus túrát, ám az árak nagyon különbözőek. A „ Sehir Hatlari” társaságot érdemes választani, ők 25 líráért kínálják a 6 órás hajókázást. Ez persze mint később kiderült, nem 6 vízen töltött órát jelent, hanem másfél óra hajókázást, 3 óra kikötést, majd másfél óra hajókázást megint. Az úton több megálló is van, ahol felvesz utasokat, ám a 3 órás stop az utolsó állomás. A hely, ahol kitesznek, elég lepusztult, és nem igazán lehet mit csinálni. Van egy erőd, és pár halas étterem. Az összes többi megálló szebbnek tűnt, mint ahol minket kitettek, így utólag az a tanácsom, hogy inkább az utolsó előtti, vagy az azelőtti megállónál szálljunk ki. És hogy honnan tudjuk, hogy az melyik? 10 líráért lehet bérelni audio guide-ot, amiben van GPS és jár hozzá egy papírtérkép is. Így könnyen eligazodhatunk, hogy épp merre jár a hajó.
 
Étkezés: Alapvetően azokat az éttermeket kerestük, ahol nem csak török, hanem európai ételeket is lehetett kapni. A nagy bazár és a kék mecset közötti részen a hangulatos utcácskában egész jó ételeket lehet enni. Igazán fancy étteremben nem ettünk, de amik a turistalátványosságok közelében találhatóak finom kajával szolgálnak, és az áruk is olyan mint Budapesten egy átlagos étterem.

​Tudom, hogy nem állok túl pozitívan Törökországhoz, de nekünk az egyik legnagyobb csalódás volt. Nem vagyok sem a kultúrájuk sem a vallásuk ellen, több arab országban is voltam, de sehol nem éreztem magam ennyire feszélyezve magam. Az emberek nem kedvesek, és érződik, hogy nincs rend az országban. Soha nem mond, hogy soha, de én most azt mondom, hogy soha nem akarok visszamenni Isztambulba.