Namibia

​Többször hallottam, hogy bele lehet szeretni Afrikába, amit akkor nagyon furcsállottam, de a most ott töltött majdnem három hét után teljesen egyet értek. Soha nem gondoltam volna, hogy én leszek az, aki rajong egy afrikai országért, de lázban égek, hogy visszamenjek.  Én voltam az, aki mindig mondta, hogy bárhova szívesen megyek, csak Afrikába nem, mert rohadtul nem érdekel. De most mégis egy annyira más világot ismerhettem meg, ami annyira magával ragadott, hogy nemcsak a toplistás nyaralásaim közé került, hanem ez lett az a hely, ahova jelenleg a leginkább visszavágyom. Most előszőr várom, hogy rohanjon az idő és újra ott lehessek. Olyan csodálatos élményeim voltak, annyira mások, mint a korábbiak, és olyan kedvesek, hogy mindenkinek azt kívánom, egyszer nézze meg és élje át, ha van rá lehetősége.

A tavalyi Namíbiai út se volt rossz, de az idei egyenesen tökéletes volt. A nyaralás „gerince” ugyanaz a farm volt, ahol tavaly is laktunk. Nem kifejezetten turista paradicsom, de ismerős ajánlásával mentünk ide, és így megismerhettük az igazi Afrikát, nem csak azt, amit turista programokon szerveznek.
A repülőút nagyon hosszú, majdnem 2 teljes napot utaztunk a tranzitidők miatt. Szerencsére  előszőr a fővárostól egy órányira lévő campbe mentünk, ezért nem kellett még 4 órát autózni is. Ez egy olyan tábor volt, ahol teljesen felszerelt sátrak volt; fa padló, rendes ágy, fürdőszoba, de az oldala es a teteje sátorvászonból készült. Számomra ez volt az eddigi legjobb, legemlékezetesebb „hotel”, ahol valaha voltam. Én választottam a zsiráfok miatt, és annyira jó volt, hogy úristen. Az egész 1,5 méter magasan volt a föld felett, kívül a teraszon kis konyha, bent nagy franciaágy, fotelek, külön fürdőszoba. A sátor oldal két anyagból volt összerakva, így  méter magasságtól fel lehetett nyitni, és akkor csak egy vékony szúnyogháló volt az oldalon, körben mindenhol a puszta vett körül. Namíbiában ilyenkor este nagyon hideg van, van hogy nulla fok köré is leesik a hőmérséklet, ezért az ágyba elektromos melegítő volt beszerelve, hogy ne fázzunk. Éjszaka egyszer felébredtem hangokra, kérdeztem hogy micsoda, mire kiderült, hogy sakálkölykök játszottak a sátor mellett. Izgis volt nagyon!  Ezen a farmon voltak a zsiráfok, akiket lehetett etetni és simogatni. A kis teraszunkon reggeliztünk, közben távcsöveztünk, hátha meglátjuk a zsiráfokat, de reggelente még aludtak, úgyhogy én mentem hozzájuk. Estére felmentek a szemben lévő dombtetőre, mert ott pár fokkal melegebb van, így reggelente könnyen megtaláltuk őket, mert akkor mentek épp enni a hegy aljában lévő etetőjükhöz.
A zsiráfok után szerettünk volna pár napot az Etosha nemzeti parkban tölteni, mert tavaly nagyon tetszett, de sajnos naplemente előtt el kell hagyni a parkot annak, akinek nincs ott szállása. Hotelt foglalni nagyon nehéz volt, már decemberben elfogyott az összes, így közvetlen a park honlapján töltöttem ki egy foglalási kérelmet, és így tudtam magunknak szállást szerezni, de ezt is még januárban. Azt mondják a parkban a Halali és a Okaukuejo (mi itt voltunk ) itató a két legjobb, ezért érdemes mellé foglalni szállást. Az állattömeg főleg naplemente idején jön a vízhez; mi egyik este egyszerre körülbelül 40 elefántot láttunk! Éjszaka még kimentünk egyszer leskelődni, akkor orrszarvúk voltak a vízparton, hajnalban viszont szinte semmi. A nemzeti parkot nem úgy kell elképzelni, mint az itthoni vadasparkot, hogy egy bekerített terület. Az egész Etosha Magyarország ötöde és abban különbözik a vadontól, hogy a területén nem engedélyezik a vadászatot és van néhány mesterséges itató. Nem avatkoznak be a természetbe, ha van egy sérült állat nem segítenek, vagy ha például túlszaporodnak az oroszlánok vagy a gepárdok, akkor engedik hogy a gyengébbeket elüldözzék a területről. A parknak van 2 hivatalos bejárata, mellette körülbelül 100 méter hosszan kerítés, de semmi több. A szálláson be lehetett fizetni az étkezést, azonban arra fel kell készülni, hogy marha, csirke, disznó hús nincs, csak a helyi antilop félék. Érdemes legalább 2 napot eltölteni a parkban, mert kiszámíthatatlan, hogy mikor milyen állat jön az itatóhoz, mit lehet látni. Van lehetőség éjszakai autókázásra is, sajnos én ezt egy újságban olvastam hazafelé a repülőn, úgyhogy jövőre arra is mindenképp benevezünk.
A nemzeti park után mentünk az ismerős farmjára. Itt a farmokat nem úgy kell elképzelni, mint itthon, mert több ezer hektáros tulajdonokról beszélünk. Namíbia középső és északi része farmokra van felosztva, ami annyit tesz, hogy egy alacsonyabb fa kerítés van az út széle mellett és a telek határok körül, ami az állatoknak szabad mozgást jelent, és igazából csak egyfajta birtok jelzésként szolgál. Itt a farm maga a vadon. Ott az emberek nem tudnak növénytermesztéssel foglalkozni, mert a föld alkalmatlan rá, ezért ugyan tartanak szarvasmarhát és kecskét a tejük miatt, de a fő hús és pénz forrás a vadak. Az állatoknak megvan a kilövési díja, és akinek a területén ejtik el, az kap egy bizonyos százalékot belőle, plusz ő dönti el, hogy hova kerül a hús; helyi iskolába, a farmon marad a konyhára, vagy eladásra. A farmok akkora területeket jelentenek, hogy hegyek, folyómedrek vannak rajtuk. A kerítés 1,5 méter magasan egy farönk, ami csak jelzés értékű. Az ott töltött napok alatt volt egy helyi nyomolvasó kísérőnk, aki nélkül egy lépést nem mernék megtenni. Ismeri a természetet, a helyet, biztonságérzetet ad, és olyan szeme van, hogy 400 méterről kiszúr egy szarv csúcsot is. Namíbiában vannak kígyók, akik télen kevésbé aktívak, de azért előfordul, hogy találkozik velük az ember. Szerencsére mi nem láttunk egyet sem, de egy másik csoport egy olyan viperával találkozott, ami azonnal öl, nincs idő ellenméregre sem. A kígyót a nyomolvasó szúrta ki, 1 méterre volt az ösvénytől a bokor aljában, teljesen beleolvadva a homokba. Valószínű ha én láttam volna, olyan sokkot kapok, hogy többet nem szállok ki az autóból. Így is 2 napig nem tudtam leszállni a témáról, hogy majdnem én találkoztam a kígyóval, és mekkora mázli, hogy megúsztam. Ha este felébredtem nm bírtam visszaaludni, mert a kígyón járt az eszem. Kint nagyon alacsony a páratartalom, álandóan inni kell, mert azt érzed, hogy kiszáradsz, így álandóan mosdóba is kell menni, ami ugye a szavannán nincs sok. Általában ilyenkor berohantam egy bokor mögé, nem annyira figyelve arra, hogy van-e épp egy gyilkos vipera mellettem. Megfogadtam jövőre nem érdekel senki, vagy maradok az autó mellett vagy előszőr a kísérővel bejáratom az utat, mert nem lenne túl vicces ha ott megmarna egy ilyen dög.
A kísérőnkkel minden nap mentünk a vadonba, volt hogy leopárdnyomot követtünk, máskor a gepárdokat kerestünk. Hihetetlen élmény volt, mikor sétáltam és egyszer csak 3 zsiráf emelkedett fel mellettem, akiknek megzavartam a pihenését. Nem olyan, mint állatkertben nézegetni, vagy egy szelídített zsiráfot simogatni, ez tényleg az afrikai savanna. Szinte az ott élő összes antilopfélével találkoztunk, de szerencsére vadmacskát nem láttunk. Nem lehet összehasonlítani egy nemzeti parkos kirándulással, vagy egy állatkerttel vagy a mesterséges safarikkal, amikor körbekerített részen vannak az állatok es autóval lehet menni közöttük; ez tényleg a szabad Afrika. Elvitt minket helyi kisvárosokba is, ahol láthattuk, hogy élnek az emberek valójában. Az utcán még látni himbákat, egy félnomád őslakos népet, akiknek sikerül megőrizni eredeti életmódjukat. A nők bőre és haja vörös színű, bőrdarabokat hordanak ruha gyanánt, és fürdés helyett a baktériumok ellen gőzöléssel védekeznek. Rengeteg érdekességet lehet a népről és a kultúráról megtudni, ha olyan kísérővel vagy, aki ott él.
A farmon van egy mostmár egy éves gepárd, Lucky. Tavaly került oda, mikor az anyja elpusztult, és ők megtalálták, befogadták pár naposan. Teljesen  szelíd kiscica, és mivel úgy nevelték mint egy gyereket, abszolút nem kellett tőle félni. Lehet, hogy mi azért sem tartottunk tőle, mert ismertük kicsiként is, de a többiek óvatosak voltak vele, így szerencsére nem zsongták körül. Lucky szabadon jön megy, nem kell pórázon tartani vagy bezárni, nem kell félni, hogy megharap valakit. Olyan mint egy hisztis macska. Ha nyűgösen ébred, akkor reggel tombol, ha rossz passzban van nem akarja, hogy megsimogasd. Alapvetően bújós cicás, ölbe mászik, nyalogat, játszani akar. Nyílván erősebben karmol és harap játék közben, mint egy kutya vagy macska, de nem akar fájdalmat okozni, és végig próbál saját erejéhez képest óvatos lenni.
A kirándulásunk utolsó állomása a Swakopmund város és a Csontpart volt. A csontpart a nevét a korábban bálnavadászat miatt ott maradt bálnacsontok, valamit fóka csontok miatt kapta. Mai napig rengeteg a fóka, akik túlszaporodnak néha, és betegséget terjesztenek. Kis szerencsével gyilkos orcát is lehet látni a vízben, de mi sajnos nem láttuk. Ha melegebb a víz, a cápák is szeretnek portyázni a partok körül, úgyhogy nem a legideálisabb a strandolásra. Az idő szinte mindig ködös szeles, mikor mi voltunk maximum 10 fok volt. A sivatag felé melegszik az időjárás, ott télen napközben is 30 fok fölé is mehet a hőmérséklet. Swakopmundon lehet quadozni a dűnék között, valamint cápahorgászni is. Idő szűkében inkább a horgászatot választottuk, az sokkal izgalmasabbnak tűnt. Fix összeget befizettünk, ami tartalmazta a kísérőt, aki ismeri a partszakaszt, hozott ebédet, valamint felszerelést. Két cápát fogtunk, egy 25 kilósat és egy 47 kilósat. Nem volt könnyű kihúzni, de az élmény miatt mindenképp megérte. Gyors fényképezés után visszaengedtük őket.
Swakopmundból is lehetett volna repülni, de mi sajnos Windhoekból mentünk, úgyhogy itt még újabb 4 óra autókázás várt ránk a reptérig.
Kérdezősködtem, hogy milyen programokkal lehetne még kibővíteni a Namíbiai utat, és kiderült, hogy csinálnak nagyon klassz autós körutat Botswana, Zimbabwe és Zambia, nemzeti parkokkal és a Viktória vízeséssel egybekötve. Így első hangzásra tudom, hogy azok a helyek, amire a legtöbb ember azt mondja, hogy „ hu hát ez engem rohadtul nem érdekel, mi a jó benne”, de tudva hogy milyen fantasztikus ott minden, nekem nagyon izgalmasnak hangzik, megfelelő kísérővel szerintem nem is para, úgyhogy ez a kitűzött álomúticélom jelenleg. Eddig két helyen éreztem azt, hogy egy más világban vagyok, hogy valami olyan csodában van részem ami leírhatatlan, ami több egy nagyon jó nyaralásnál; Bali, Hawaii és most Namíbia.